Valószínűleg túl öreg vagyok, egy őskövület, másik bolygóról jöttem, nem értem a világot….
Bármi is legyen az oka, egyszerűen nem fér a fejembe, miért van arra szükség, hogy a gyerekeknek többszáz fontba kerülő szülinapi partikat rendezzünk?
Az egész úgy kezdődött, hogy a nagyobbik gyerek iskolás lett, és megindult a partimeghívók áradata.
“Jaj, de aranyos! Henrynek szülibulija lesz! Menjünk!”
Jó, menjünk. Henryvel ugyan pont nem szoktál játszani, de menjünk.
A Henry család kibérelte a helyi kultúrház nagytermét, mindenhonnan lóg a happy_birthday_henry_you_are_now_5!!! dekoráció, 4 ugrálóvár, millió lufi. A gyerekek szépen sorban mind megérkeznek, kivéve Henry-t, aki még nem ért ide, addig azonban senki nem nyúlhat semmihez, amíg ő nincs itt, mert a szülők le akarják filmezni a gyerek arcán a boldog meglepetést, amikor meglátja mindezt a csodát, amire ők, saját állításuk szerint, többet költöttek, mint egy havi bevételük. (Miért?)
Úgyhogy a sok kis fegyelmezett 5 éves szépen sorban és türelmesen várja, hogy majd, ha az ünnepelt kisfiú megjön, szépen együtt ronthassanak rá a sok csodás, rikító színű játszóvárra….
Ja, nem. Az ötévesek nem arról híresek, hogy fegyelmezettek… Mire Henry, késve, megérkezik a nagyijával, addigra Henryapa és Henryanya már közelharcot vív olyan nyolc-tíz ötévessel, akik miután a saját szüleik már feladták a harcot, bennük látják az ugrálóvár ostromának utolsó beveendő bástyáját.
Henry maga úgy sétál be, mint aki nem teljesen biztos benne, hogy jó helyre jött. A szülei szerint,
“tuti nem fog emlékezni majd rá, hogy milyen jó kis partit csináltunk neki!” (Akkor meg minek ekkora felhajtás?)
Végre mindenki ugrálhat, rohangálhat és sikoltozhat kedvére. Egy kislány gyorsan rögtön el is esik a terem közepén a saját lábában, megvan az első sérült, akit gyorsan követ két másik, akik lefejelték egymást az egyik ugrálóvárban. Mindenki csuromizzadtra ugrálja magát, majd megérkezik az “entertainer”, aki a gyerekzsivajtól visszhangosan zengő teremben bekapcsolja a magával hozott hordozható hangszórót, és a mikrofonba lelkesen üvöltve próbálja a gyerekeket jobb belátásra bírni, miszerint “Who_wants_to_play?” (Ki akar játszani?) Mindenki akar, nyilván ezért jöttek, csak éppen nem vele.
Ő azonban nem adja fel, és kis idő múlva az ötévesek egy körben ülnek a terem közepén és (némelyik a fülét befogva) próbálják túlélni a mikrofonba sivított játék instrukcióit, vágyakozva sandítva vissza az ugrálóvárakra.
Az enyém eddigre már feladja, és simán megkérdezi, hogy kap-e majd a végén parti csomagot, mert akkor még kibírja egy darabig, ha muszáj.
Mire végre eljutunk az énekléshez és a tortafelvágáshoz (Anya, nem finom, megeszed?!), már meg is érkezik a a telefonomra a következő gyerek anyukájától a “save_the_date” (mentsd el a dátumot) üzenet Lennike születésnapi partijától, és a Lennike listája, amiről ajándékot kell választani neki. A legolcsóbb £15. Egyem a zúzáját.
Tátrai Zita
